Minő parányi is az ember, mikor e lángoló hőség kénye-kedvére aszalhatja, piríthatja mindazt ki alant szitkozódik, restkedik, vagy rohan. Elillan a nedv szalmálló füvekből, megszőkülnek dombok, s völgyek amerre a szem ellát. Talajvizek áldó népe alászáll a komor mélybe, szántások, veteményesek mind utána kiáltanak, míglen tikkadt hátuk kérgessé repedezik, és csak görnyednek szótlanul, oly szárazak, már a könnyük sem csordul.
Tátongó hasadékok gyomrából előkúsznak apró porgóclábú lények, a falon lapulva méregetik, csápolják a helyzetet, izgő kíváncsiságuk ember előtt nem volt ismeretes ősidők aszálya óta. De most ziháló szervünk e forró légvételt megosztja, s egymásra meredve fantáziálunk egy harmatos világ eljöveteléről, ám e sóvárgott kép minden szívdobbanással csak fakul, halványodik. Átható változatlanság terpeszkedik a vidékre, legendának tetszik minden hűs fuvallat, esőcsepp, hópihécske. Már-már azt mondanánk, megszoktuk, úgy hinnénk, így volt ez mindig is…
…De hirtelen egy érzés kél a semmiből. Szokatlan, ám mosolyra húz ajkat és lelket is. Diskurálni kezdenek levelek, fák, nyitott ablakok, s aki érti szavukat, annak szíve válaszol, s dobban egy nagyot. Magam is kiállok az erkély betonjára, szertekémlelek, fülem hajtom a változás szavára, s élvezem a levegő sietséges dolgát, ahogy felkavar port, hulló virágot, s régi emléket bőrdidergető csiklandozásról, égből aláhulló nedves sziporkákról.
Távoli fellegek közt delejes hangulat kél, kicsattan az egyik, mire társa morgolódni kezd magában. Tudják ők is, könnyhullatás lesz a vége, mégis olybá tűnik, tán céljuk is hogy kisírják magukat végre valahára. Vad táncba lendül minden lomb és szemét, rémítget a függöny, ha erkélyemre kilép, s mezítelen hátamat por csipkedi, száraz szirom áradat mardossa egyszeriben. Nem is várok tétlenül, behúzódok íziben, s e sorokat már ágyam szélén ücsörögve zárom. Alig hűvösödik a lakás, talán csak napkeltére ér ide a változás, de remélek, s bevárom.
Utolsó kommentek