Kategória: "Az élet szép! ...Hiszen olyannak lett tervezve!"
Elmerengtem azon, hogy hány bajomból is kimentett már Isten. Néha, mikor el vagyok keseredve, és szükségét érzem némi biztatásnak, próbálom pozitív tapasztalataimat felidézni, próbálom összeszámolni őket, de bizony, hamar rájövök, hogy soha nem érnék a végére, vagy legalábbis biztosan belefáradnék.
Most kifejezetten jól érzem magam, és valóban csak a pozitívumok jutnak eszembe, így elég erőt érzek arra, hogy le is írjak pár problémát, betegséget, melyből egyértelműen Isten mentett meg.
Az ilyen alap dolgok, hogy sérvműtét pici baba korban, gondolom elég gyakori esetek, úgyhogy ezt, meg a térdem hiányos kezdeti fejlődését csak úgy megemlíteném. Mindenesetre ezekből sem magamtól másztam ki...
De például kiskoromban történt az is, hogy - hmm, hadd kezdjem azzal, hogy a házunkban nagyon meredek a lépcső. Aki először jár nálunk, általában egy fél perc alatt ér fel az emeletre, természetesen elővigyázatosságából adódóan. De mi, akik ezt megszoktuk, vészhelyzetben körülbelül másfél másodperc alatt tesszük meg ugyanezt a távot - szóval pici voltam. Akkorka, hogy a lépcsőn csak Apu vagy Anyu által közlekedtem. Ekkor is így történt, csakhogy Apu valamiért rosszul lépett, és ennek az eredménye az lett, hogy fizikusnak tanulok... :) - Jó ez csak vicc. ...Szóval lezúgtunk a lépcsőn, és bizonyára ki is kukkantottunk volna az udvarra, ha a csukott üvegajtó nem dróthálós lett volna. Így azonban csak megrepedt. Mindeközben Apu szorosan fogott és védett, de úgy hiszem, Isten mégszorosabban tartott mindkettőnket, mert Apu is csak egy nagyot huppant hátával az jajónak, és rajtam sem látszott semmi az enyhe illetődöttségen kívül. Tudjátok az a tipikus kiskölkös "Anyu tejbegrízt csinált? ...Vagy miért siettünk ennyire, Apuci?" - kifejezés. :) ...Nos, lehet, hogy kicsit kiszineztem, de a lényegi infókat körülbelül így hallottam.
Egy másik (kicsit hosszabb) eset, mikor azon kaptam kamasz kis fejemet, hogy napok óta fáj. És a fájdalom egyre erősödik. A láz- és fájdalomcsillapítók egyre kevésbbé használnak, nem tudok koncentrálni semmire, itthon maradtam, fekszem az ágyban, meg tegnap is ez volt. A háziorvos algopirint, meg hűtőfürdőt írt fel, de valami nagyon nincs rendben...
Megkímélek mindenkit a részletektől, és nem is nagyon tudnék mást tenni, mert Isten is ezt ajándékozta nekem (ugyanis jócskán elhalványította az emlékeimet erről az időszakról), de azt tudom, hogy odáig fajult a helyzet, hogy napokig nem bírtam aludni, vagy ha éppen sikerült is, olyan rémálmaim voltak, melyek nem egy történetet közvetítettek, hanem egy erőteljes nyomasztó érzést, egy kínt éltem át bennük.
Az egyik ilyen éjszaka, mikor csendes szenvedésem már Anyuéknak is feltünt, Apa felkapott valami ruhát és úgy ahogy voltam (pizsamában) elvitt trabanttal a gyerekorvosi ügyeletre.
Nos, a sztory igazából itt kezdődik, ugyanis az éppen "szolgálatban lévő" doki néni egy kínos mosollyal körítve ennyit szólt: "Apuka, miért nem ad neki lázcsillapítót?" - pfff...
Apu nem szokott dühös lenni, és ha jól emlékszem abban a pillanatban is inkább felkapott és hazavitt, minthogy olyat mondjon erre, amit később megbánna. Ígyhát még erősebb imádkozásba fogtunk, és ahogy teltek a napok egyre több ismerős is ugyanerre lett bátorítva. Szedtem a fájdalomcsillapítókat, és én is próbálkoztam az imával, ahogy épp elmém bírta, míg végül kezdett alábbhagyni a fájdalom, valamint szüleimnek sikerült háziorvosomnál elérniük, hogy beutaljon a kórházba egy kivizsgálásra. Ezért aztán három, vagy négy napot (már nem emlékszem) az ideg-osztályon töltöttem. Valójában a vizsgálatok elég ritkásan folytak, így gyakorlatilag abból állt a napom, hogy néztem a CartoonNetwork-öt, és kaptam pár fájdalomcsillapítót, meg éjjeli 1-kor, mikor végre elaludtam, megmérték a vérnyomásomat.
Mivel a vizsgálatok nem mutattak semmit, haza engedtek, aztán beutaltak MR, illetve CT vizsgálatra egy hetes különbséggel. Bár ekkor már kifejezetten jól éreztem magam.
A történet vége az, hogy a CT eredménye szerint egy enyhe agyhártya-gyulladás közelmúltbeli lefolyására utaló jeleket találtak, de az MR kimutatta, hogy nincs semmi szövődmény, gyakorlatilag már vége.
Akkor kaptam pár doboz idegnyudtató drazsét (migrénoldó cuccokat), és erősen rámparancsoltak a dokik, hogy ezt szedjem nyugodtan bármikor, ha nem akarok erős fájdalmakat. /* - Höhh.. jókor.
(Ez az egész egyébként körülbelül néhány hónap leforgása alatt történt.)
Azt hiszem ebből a történetből igencsak látszik, hogy mi az Isteni gondviselés, és hogy mekkora hatása van az imának, valamint az is szembetűnő, hogy mit ér az emberi (jelen esetben éppen orvosi, de lehetne egyébként bármilyen) okoskodás, próbálkozás.
Azóta majdnem minden apró kis fejfájás, vagy migrén azt juttatja eszembe, hogy ennél sokkal szörnyűbb dologból is megszabadított már Istenem. És ugyan beveszem a fájdalomcsillapítót, mégis Istenben reménykedem, hisz látom a dolgok hátterét is, nekem ez adatott meg, ezért volt ez az egész kínlódás.
Úgy hiszem sokan ti is tudnátok mesélni pár hasonlót az életetekből, hát azt javaslom, legyen ez a jelmondatunk:
Utolsó kommentek