A hipertérben kuksolok, várva, hogy valaki lassítson őrületes tempómon.

Telnek a gondolatok, és én csak vagyok, s noha a régi vagyok, újra meg újra

változom afelé, akivé lettem egykoron. Érződik ráncaim helyén ifjúságom

álmainak röpke súlya, de letörlöm, s előre nézek újra.

 

Mily kedves a magány, ha osztozik rajta két szellem. Csendben várom,

hogy az idő beteljen, és akit kezdetek óta ismerek, végre megleljem.

Akkor majd megértem, hogy amit kértem, rég az enyém, és én

semmit nem veszítettem azzal hogy még nem tudtam róla.

Pedig csak nem mertem ismerni, noha tudtam jól minden apró kacsintását, fintorát.

 

Gondosan elvetem minden rossz ötletem, s a végén marad a szabadság, a minden.

Nem is tudom mit hittem, mikor még semmit nem reméltem. Vakság az, ha

azt hiszem, mindent látok, de olyan vakság nem kell, mely elhomályosítja szellemem,

csak ami felnyitja a csipáim közt mélyen megülő rövidlátó szemem.

 

Ígyhát hagyatkozom arra, aki folyton változásban tartja elrendelt életemet,

ki hosszám illeszt minden megérintett részecskét, minden apró porszemet,

tiszteletben tartja énemet, s akaratom kusza erdejében soha el nem tévedett.

Tegyen Ő mindent úgy, ahogy majd jónak találom. Aztán mikor egyszer átlátom,

s megköszönöm komplexitásának könnyed fuvallatát, visszanézve

így kiáltok majd fel magamban:                                      (...merthogy ugye magamban :)

 

 

 

II. rész

 

Felkelek, és indulok maradni még. Arra gondolok, hogy ami eljön nem biztos, hogy elég.

De csitítom magam, s lassítok gondolatban - ki tudja, lehet, oda sem érnék,

ha nagyon sietek. Inkább csak haladok, s közben hosszan lépek, de keveset.

Ámulattal nézelődöm a sűrű ködben gomolygó aprócska világok sokaságán áttörő fény felsejlő oszlopai közt, s elmélkedem szilárdságuk tapintásán, érzetén.

 

Örvények és folyamok vesznek körül, várják, hogy mikor lépek. Aztán ha megindulok,

táncolva futnak körül erősítenek, löknek előre, meg sem kérdezik, merre megyek,

de nem hagynak egyedül, ez az ő rendeltetésük: hogy segítsenek, piszkáljanak olykor,

s hagyják hogy gyönyörködjek észszerűségük felett, talán még dorombolnak is, csak én nem figyelek.

 

Hogy lehet, hogy olyat is megélünk, mit nem értünk, nem kértünk, de még csak nem is

reméltünk, mégis megadatik? Hogy lehet, hogy oly kedvesek vagyunk Neki gyarló mivoltunk teljességében fürdőzve is, hogy minduntalan csak ápol, gondoskodik,

s nem kér cserébe semmit, csak hogy tiéd lehessen teljesen?

 

Forduljunk Hozzá lelkesen, mikor már minden bú-bánat gyötrésben tartja únt hétköznapunk forgatagát, de ne csak akkor! Hagyjuk, hogy minden apró másodpercet feltöltsön a végtelen, és fordítsa pillanatok emlékévé az örökkévalóság tükrében.

Nem kell, hogy csak elteljen! Meséljen úgy az életről önmaga, mintha részei lennénk, vagy részünk lenne Ő maga!

 

Hiszen ami létezik, él. Él és mesél. A holnap fényét ne a tegnapra fókuszáljuk,

mert elévül, elhomályosul csakhamar! Minden új nap ér annyit, mint az összes tegnap együttvéve! Használjuk ki a reményt, és éljünk vele, mintha biztos lenne,

hisz valóban az is, ebben nem tévedek! Ha jó helyen vagy, kövesd, amerre megy, ha pedig nem, keresd, és rádtalál!

 

 

 

III. rész

 

Kegyelemért esedezem ahhoz, aki bennem lakozik, s ez jól is van így, de lássam meg végre, hogy ha Ő költözik, mindent hoz magával. Királyságának teljessége vele létezik, vele él. Ha bennem van, márpedig bennem van, hiába érzem üresnek magam,

hisz minden láthatatlan virága az enyém. Felejtsem el a sok nyomasztó lehetőséget,

és figyeljek inkább arra, hogy ne maradjon ki egyetlen véletlenszerű öntözés sem,

mindig törődjek vele, amikor szeretnék!

 

S akkor felnő piciny szívemben és szelíden uralkodik felettem, nem hagyja,

hogy gúnyoljanak a kicsik. Vagy ha hagyja is, Ő mindig becéz.

Engedi, hogy kitörjek szabadságából, s elnyomás alá kéretőzzek, mert tudja jól,

hogy megízleltem már könnyed terhének krémét, és ahányszor

elmegyek, vissza is jövök. Nem bírom ki szerető uralmának hiányát soká.

 

Tékozlom amit kapok, de amit elvesztegettem kinccsé formálja visszatérésem öröme. Ellenkezni akarnék, de nem teszem, mint mikor a kis ember tudja jól, hogy büntetést érdemel, mégis igazat ad áldó, megbocsátó szülőjének. Szeretem ezt a szörnyű érzést! Borzalmasan szeretem. De talán nem is az érzést, hanem a forrását, Aki az állott hideg vizet szilánkokra töri, és újat önt helyébe. Fáj, de felmelegít.

 

Magából ad, mint mindig. Mégsem csorbul meg, nem szenved hiányt.

Amit ad, mindig az övé marad, de rendelkezhetsz vele, bánhatsz vele jól, rosszul.

Nem vádol, ha jót akarsz, és nem dícsér, ha elestél, de elveszi azt ami jó, ha nincs nálad, és ad olyat is, amit nem kérsz. Becsüld meg amit kaptál, és bármi legyen is az, kérj még! Nincs annál szebb köszönet, mint amit az őszinte szív kérés közben ont Felé.

 

Fogadj el gyorsan mindent, mit kérni fogsz! Vajha tudnád, mit kérj, nem lennél oly esetlen! De Ő tudja az idők nyomasztó sokaságát, és neveti a csepegő végtelent.

Ne gondolj a sorrenddel, nem a tiéd! Ami állni látszik, halad, s ami alakul,

mindig ugyanaz marad. Egy a biztos: Ő! Kapaszkodj kisujjába, és repülj át a gondjaid felett kacagva, majd pihenj meg munkáját végezve, és ugrándozz izgatottan, ha várnod kell kicsit! ...Mert ami majd jő el, tudnod kell, hogy még nincs itt!