Kategória: "...Sok pici változás mihez tart vajon?"
Képzelj el egy hatalmas mezőt, tele növényekkel, helyenként fákkal, virágokkal, bokrokkal, bozóttal! Ez az óriási terület egykor gyögyörű és termékeny vidék volt. Az egyetlen kimagasló dolog egy felhőbe burkolózó hegy volt a messzeségben. Mindig látható volt, még éjjelente is beragyogták a csillagok és a Hold, és a szíve mélyén mindenki tudta, hogy egyszer oda kell érnie, az a cél.
Később a sok vándor, aki keresztül ment rajta mind változtatott valamit. Volt aki a gyümölcsfákat dézsmálta meg minduntalan, volt aki a zöldségféléket ette, volt aki úgy érezte fázik, így sok fát vágott ki és tábortüzet rakott amerre járt. Egyesek szanaszét dobálták szükségtelen holmijukat az úton, mások felvették ezeket, de volt olyan is, aki evett ugyan valamicskét, de a gyümölcs magját gondosan elültette, amerre járt. Akadt olyan is, aki hatalmas erővel irtotta a gazt, a bozótot, mintegy ösvényt egyengetve, amerre ment, de a legkülönösebb dolgot azok csinálták, akik sokat ücsörögtek itt-ott. Ők ugyanis állandóan elmélkedtek, és közben kisebb-nagyobb táblákat farigcsáltak, és fontosnak, vagy éppen veszélyesnek tartott dolgokat írtak rá díszes betűkkel. Mindenütt elhelyeztek ilyen útmutatókat, és megannyi irányra hívták fel velük a többiek figyelmét. Ĺgy aztán tele lett a táj mindenféle látnivalóval, és elkerülendő dologgal.
Már-már alig látszott a távoli hegy, mikor érkezett egy különös alak. Koldus volt, egy afféle nincstelen vándor. De egy valamiben igazán különbözött a többiektől. Minden erejét arra fordította, hogy dombokat építsen amerre megy. Útjának két oldalán földet ásott, és azt középre dobálta. Mikor kész volt az egyik dombbal, tovább állt, és egy kőhajításnyira ismét munkához látott. Ezért aztán sokan a csodájára jártak. Köré gyűltek egy-két alkalommal, és kérdezgették, hogy minek ez a sok domb? Volt aki kigúnyolta, sőt, meg is nehezítette dolgát. Mások nem értették, és tovább bandukoltak, de ő csak annyit mondott minden érdeklődőnek: Menj fel a dombra!
Néhányan meg is tették. Ezek közt voltak olyanok, akik felmentek, valaminek nagyon megörültek és futásnak eredtek, de akadtak páran, akik örömükben segítségül szegődtek a koldushoz. Egy-két kedves ember megszánta őket, és élelemmel látta el mindnyájukat, de csak amíg a közelben munkálkodtak.
Volt egy vándor, aki egész jól berendezkedett az egyik völgyben, és nagyon zavarta, hogy valaki megbolygatja a vidéket. Tönkre akarta teni a koldus összes művét, és minden igyekezetével ellene volt. Olyannyira, hogy egyszer fel is mászott az egyik nemrég elkészült dombra, hogy fentről kezdje szétdobálni. De ekkor vele is történt valami. Ragyogó arccal botorkált le a dombról, és hátralévő életét arra szentelte, hogy a már egészen a hegy lábáig húzódó dombok sorára merőlegesen ő is apró dombsorokat építsen minél több vidéken, melyek a koldus dombsorához vezetnek. Néhányat sikerült is elkészítenie. A sok ásás, és a táj megbontása rengeteg ember rosszallását váltotta ki. A koldust végül elkapta a mérges tömeg, amikor az utolsó dombot akarta építeni a hegy lába elé. Összekötötték kezét lábát, és gúnyolódva kérték hogy építse meg azt az egy pici dombot még, hisz oly sokat megépített, most miért nem csinál semmit? - Majd mi segítünk! - kiabálták, aztán köveket ragadtak, és megkövezték a koldust. Ez lett az utolsó domb...
Mindenki szeretne előbbre jutni, ezért nézzük a körénk rakott táblákat. - Merre menjünk? Vagy merre ne menjünk? - de a táblákat ugyanolyan vándorok helyezték el, mint amilyenek mi vagyunk. Honnan tudhatnák ők? Hiszen ők is akkor tették ide tábláikat, mikor erre jártak, csak a múltjukat ismerhetjük meg ezekből a jelekből.
Most, hogy felmásztál erre a piciny dombra, melyet ide tettem, nézz szét! Ha lábujjhegyre állsz, biztosan meglátod róla a kimagasló dombsort, melynek végén ott a kőhalom és az Istren szent hegye!
Haladj hát előre!
Utolsó kommentek