...Meddig menekülsz még kegyelmem elől, ó Ember?!
Könyörögve kértelek, térdemen álltam előtted, hogy fogadd el végre jóindulatomat, s térj vissza bőségem asztalához, de Te kemény nyakadból ácsoltad lakhelyed, s nyögéseidért engem okoltál szüntelen!
De most felkelek én, lábaimra állok, és körös-körül csapdákat állítok éretted, nem menekülsz meg könyörülő szívem elől! Mindig az ingovány felé mentél, és a bizonytalanba kapaszkodtál, de most ott leszek én mindenütt amerre jársz! Kimozdul a föld talpaid alól, elszakad a kötél, s vége markodban marad, hogy féltő karjaimba hullj végre bele! Összegyűjtöm magamnak a végtelent, és beállok közepébe, hogy döntéseid útjának vége mindenképp én legyek!
Felemelt karjaimat lesújtani készülő fegyvernek nézted nagy vakságod idején, de élek én, hogy megnyitom szemeidet, kimosom csipádat, hogy lásd meg végre: kitárt karom ölelni vágyik!
S akkor majd nem kérdezed sem paptól, sem királytól: merre van az Isten? hanem Engem kérdezel: hol voltál eddig? - és én válaszolok:
Sarkodban voltam szüntelen, minden távolodó lépésed hasztalan volt, mögötted álltam, s vártam kitárt karokkal, hogy fordulj meg végre, gyermekem! ...Visszafelé mentél az úton, melyet elédbe adtam. A helyes irány nem a halál felé vezet, épp ellenkezőleg, s nem egyedül, hanem Velem!
Utolsó kommentek